„A történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki.” – idézi az alkotó Boris Viant, és teljes egészében igazat is kell adnunk nekik. Az itt kiállított munka igaznak tűnő fikció – olyan elképzelt valóság, amely nem csak rabul ejteni képes a nézőt, hanem hosszú időre fogva is tudja tartani.
A kiállítás egy emlékalbum képeire és a képek alapján kirajzolódó történetre épül. A történet főszereplője egy fiatal férfi, aki a II. világháborúban hunyt el. Az emlékalbum összeállítója Dorirs Aiusy, a férfi 2006-ban elhunyt özvegye. Néhai férje élete mozzanatait a múlt képeivel idézi meg, a fiatalon elhunyt férfi emlékének szentelve az albumot. Az emlékalbum bemutatja D Uedd Udd felmenőit; a Blajssoane-i Köztársaságban található szülőfalujában, Toe Fuhdban töltött gyermekkorát; képet kapunk soortsavoi egyetemi éveiről, D Uedd Udd hobbijáról, ami a szakmai érdeklődését is generálta; bepillantást nyerünk utazásaiba, házasságkötésébe, a fiatal pár otthonába; felidézi a háború történelmi kontextusát, hogy Blajssoane hogyan keveredett a háborúba; végül Dorirs Aiusy elbúcsúzik D Uedd Uddtól, a fronton 23 évesen elesett fiatal katonától, akivel csak rövid ideig tudtak együtt békében és szeretetben élni.
Meddig hiszünk a szép történetnek? Mit kezdünk a furcsa nevű emberekkel, a gyanúsan kiejthetetlen, nem létező helyiségnevekkel? Ha elég időt töltünk a kiállítás képeivel, melyek az idős Dorirs Aiusy, a 84 éves korában, 2006-ban elhunyt özvegy otthonából kerültek ide – az albumba ragasztott zselatinos ezüst fotókkal és a falakon szereplő képekkel, a korabeli újságcikkekkel és térképekkel –, gyanúnk csak erősödik. Akár tetten is érhetjük a csalafintaságot.
A kiállítás képeit ugyanis kivétel nélkül mesterséges intelligencia generálta. Az eredetileg digitális képekből pauszpapírra negatívok készültek, melyeket az alkotó régi fotópapírokra kontaktolt, majd különböző mechanikai és kémiai antikolási beavatkozásoknak vetett alá. A kész képek így kerültek a bolhapiacon beszerzett régi keretekbe és az üres családi album lapjai közé. Felfedezésre várnak a képek önleleplező mozzanatai, melyek meglepően változatosak: hol szokatlanok, zavart keltőek, hol elbizonytalanítók, máskor abszurdak, szórakoztatóak és irracionálisak, néha szentimentálisak, egy letűnt polgári világ esztétikáját idézik. Abban azonban mind megegyeznek, hogy nagy magabiztossággal járják be fikció és valóság keskeny és gyakran láthatatlan, észrevehetetlen határmezsgyéjét. A klasszikus családi album ismert formája és más képi sztereotípiák megidézése (és egyidejű megbillentése) a kollektív kapcsolódás lehetőségét hordozzák.
A képeket nézve sokrétű érzés-szövet keletkezik bennünk. Azon töprengünk, hogyan lehet pusztán címszavakkal elérni, hogy a szereplők hitelesen öregedjenek, az idő múlásával is hasonlítsanak önmagukra? Mitől válik valóságossá a fiktív történet, mitől lesz hiteles egy sosem volt élet?
Szerző: Eperjesi Ágnes
